A 70 év feletti korosztály van leginkább kitéve a koronavírus általi fenyegetésnek. Mégis attól hangos a világháló, hogy pont ez a generáció az, amelyik továbbra sem marad otthon, hanem tömegközlekedéssel jár piacra. Steigervald Krisztián generációs szakértőt kérdeztük arról, hogy mi állhat ennek hátterében.
Hogy lehet az, hogy ma, a pandémia kellős közepén tele van az internet fotókkal, ahol nyugdíjasok állnak sorban egy-egy vásárcsarnok előtt, vagy a buszon fittyet hányva a figyelmeztetésre, beülnek a sofőr mögé?
Steigervald Krisztián: Ahhoz, hogy megérthessük őket, az ő nézőpontjukat is meg kell vizsgálnunk. Van néhány generáció ma Magyarországon, akik nagyon egyedi élmény-tartománnyal nőttek fel. Amely élmény csak rájuk igaz és csak őket jellemzi. Ha nagyon szakmai akarok lenni, akkor ők a Baby Boomerek egy – idősebb – része (mondjuk a 60-75 év közöttiek) és a Veteránok (75 év felettiek). Az ő generációs alapélményük a feladat-orientáltság.
Ez mit takar pontosan, és miben nyilvánul meg a jelenlegi helyzetben?
S. K.: Azt jelenti, hogy eddig is mindent maguknak kellett elintézni, hogy a feladat határozta és határozza meg az életüket. Hogy nem tudnak és nem is akarnak segítséget kérni. Mert amíg feladat van, amíg munka van, addig élet van. És ez a felnőttek dolga, ebben a gyerek nem tud segíteni. Gyerek alatt itt minden 60 év alattit kell érteni. Ez a generáció nem fog otthon, a kanapén ülve arra várni, hogy valaki kiszolgálja, elvégezze helyette a feladatokat. Úgy vannak vele, hogy amíg bírják, amíg viszi őket a lábuk, amíg elbírják a szatyrot, addig nem kell a segítség. Majd, ha baj lesz, talán, de akkor sem biztos.
Miért esik annyira nehezükre elfogadni a segítséget?
S. K.: Úgy gondolják, hogy a gyermekeiknek és unokáiknak anélkül is elég gondjuk van, hogy róluk gondoskodniuk kelljen. Mivel nem akarnak teherré válni a családjuk életében, inkább önerőből megoldják a saját problémáikat. Sőt, inkább ők azok, akik bármilyen úton-módon támogatni szeretnék a szeretteiket.
Miért nem reagálnak a sok felhívásra, miért nem érzékelik a helyzet súlyosságát?
S. K.: Azzal, hogy dühöngünk, könyörgünk nekik, vitatkozunk velük, kioktatjuk és utasítgatjuk őket, semmilyen érdemi magatartásváltozást nem fogunk elérni. Most kell megtalálni a megfelelő kommunikációt a generációk között. Ők megéltek már sok mindent, háborút, hidegháborút, kommunizmust, beszolgáltatást. Ők most nem félnek, mert már oly sok mindentől kellett félni. Az észérv, az érzelmes mondatok nem képesek hatni ott, ahol már megtanult reakciók vannak a félelemre válaszként. Mint ahogy egy néni mondta nekem a minap: „én sorba álltam ’56-ban rohadt krumpliért, miközben lőttek ránk. Akkor sem maradtunk otthon, túléltük. Ezt is túléljük.”
A másik, amiről lehet, sokan nem is tudnak, hogy hazánkban a 65 éven felüliek mintegy harmada egyedül él otthon. Ez mintegy 600.000 idős embert jelent. Nekik az egyedüli szociális érintkezés a piac, a tömegközlekedés, a napi ügyintézés. Ha ezt elvesszük tőlük, és nem adunk helyette semmit, az elviselhetetlen.
Mégis, mit lehetne tenni?
S.K.: Ez nagyon sok mindentől függ: hol él az idős ember, mennyire van lehetősége kimenni pl. udvarra, van-e segítsége, stb. De amiket lehet: például szerepcsere. Képzeljük el magunkat az idős ismerősünk, rokonunk helyébe – mi mit csinálnánk ilyen helyzetben? Lehet ötletelni, ami gyakran jobb, mint a veszekedés, a tiltás. Fórumokat létrehozni, mint ahogy teszik a csecsemők, az óvodások szülei. De most kifejezetten olyan ötletek gyűjtésére és megosztására, amelyek a szüleink, nagyszüleink hasznára válhatnak, és amelyek már bejöttek másnak. Bővebb TV-csatornára előfizetni. Nyugdíjas Internet-képzést indítani. Digitális utcai padot építeni. A lépcsőházban vagy a folyosón házi süteményeket kirakni. Meglepetéseket készíteni a szomszédoknak. Rábeszélni az M3-at, hogy újra sugározzon egész nap régi filmeket. Megmutatni a fiataloknak, hogy valójában mi lehet most segítség az idősebbeknek. Az ötletek tárháza végtelen, de egyelőre a gyerekek, a diákok és a középkorúak gondjaira keresünk megoldásokat. Pont a legveszélyeztettebbek számára nincsenek szociális kapcsolódásra megfelelő megoldások, miközben náluk legmagasabb a valós térben történő társas érintkezés.
Meg kell mutatnunk minden idősnek, hogy van, akivel rendszeresen tud beszélni és van, akitől rendszeresen tud segítséget kérni. Akinek arca van, akinek ismeri a nevét, akiben megbízik. Ha ilyenek nincsenek, addig muszáj lesz kimozdulniuk.
